Egy szép őszi napon (ma) felkerekedtünk a családdal, hogy megmutassuk Nikinek a Kék Hegyek szépségeit. Vidáman barangoltuk be újra a már, legalábbis számunkra, ismerős helyeket, amik ahogy reméltük, lenyűgözték az először velünk tartó Nikit és Kingát is. A nap vége felé csapatunk úgy döntött, hogy a világ, de legalábbis a déli félteke legmeredekebb vasútján szeretnénk utazni.
Stílusosan, Indiana Jones zenére ereszkedtünk alá egy sötét alagúton keresztül a fergeteges mélységbe, ahol várt ránk az őserdő. Mivel kezdett sötétedni, nem nagyon vesztegettük az időt. Lassan, de határozottan haladtunk a libegőhöz, amivel elhagyni szándékoztunk a most már ismeretlen hangokat hallató dzsungelt.
Meg voltunk győződve róla, hogy amíg látogatók vannak a területen, addig a libegő is üzemel. Gondolhatjátok mennyire meglepődtünk mikor az állomást teljesen elhagyatottan találtuk. A kezdeti pánikot, Kingára és Mátéra pillantva hirtelen elnyomta a túlélni akarás. Már korábban is megfigyeltem, hogy vészhelyzetben fantasztikusan felerősödnek megfigyelő és lehetőség analizáló képességeim.
A kábeleket figyelve megállapítottam, hogy a libegő már nem üzemel. Az állomáson telefon nem volt csak egy mozgás érzékelő kamera. Gyorsan mindenkit a látószögébe tereltem és integettünk abban reménykedve, hogy valaki észrevesz minket. Percekig semmi sem történt, már kezdtük feladni a reményt, hogy valaha is feljutunk. Azt fontolgattuk hol tölthetnénk az estét viszonylagos biztonságban és melegben.
Aztán jött az isteni szikra és felhívtam a recepciót. Szerencsére felvette valaki a telefont. Sajnos azonban semmi biztatót nem tudott mondani, csak, hogy megnézi van-e még itt valaki aki tudja üzemeltetni a felvonót.
A lányok szinte felsikoltottak örömükben mikor hosszú óráknak tűnő idő elteltével a kábelek végre megmozdultak. Aztán a 200 méteres sziklaorom tetején hirtelen feltűnt egy libegő, gyorsan ereszkedve irányunkba. Szinte remegő lábakkal és könnyező szemekkel léptünk a szabadulást jelentő libegő kabinjába.
Még több kép.