Yamba

Bizony bizony, újra útra keltünk. Ezúttal a mesés északra irányítottuk tekintetünk. Sikerült a Queenslandi árvízhez talán legközelebb eső kempingben helyet foglalnunk. Igazából az indulás előtt még nagy telefonálásokat folytattunk a kempinggel és a helyi szervekkel, hogy egyáltalán megközelíthetőek-e közúton. Szerencsére az indulás előtti napon minden útzárat feloldottak.

Hajnali négykor indultunk abban reménykedve, hogy Máté majd könnyen visszaalszik a kocsiban. Hát nem egészen így történt. Az indulás után egy órával elaludt, de csupán egy órára. A fennmaradó részben úgy szórakoztattuk, ahogy tudtuk; könyvet nézegettünk, beszélgettünk, énekeltünk. Ez utóbbiban nekem kicsit a lelkembe taposott a betyár, mert rendszeresen az anyukája hangját értékelte nagyobbra. Pedig én sokkal lelkesebben (értsd hangosabban) énekeltem.

Az út hosszú volt; két félórás megállóval és egy kis kitérővel, délután kettőre már ott is voltunk. Még fel sem állítottuk a sátrat mikor Mátét megfenyegette egy a sátrak között bóklászó iguána. Szerencsére a felnőttekkel nem mert kikezdeni és sikeresen megfutamítottuk.

Itt Ausztráliában a sátrazás egy külön tudomány. Nem csak sátrat visznek az emberek, hanem egy komplett háztartást hűtővel, gáztűzhellyel és a többi. A tudomány abból áll, hogy mindezt hogyan pakolják be a kocsiba. Mi nagyon kezdők voltunk, csak a sátrat vittük. Az első trópusi esőnél be is áztunk rendesen.

A kemping nagyon rendezett és jól felszerelt volt, teljesen gyerekközponttú. Az első négy nap úgy elrepült, hogy észre sem vettük. Még csak a kempingből sem mentünk ki. Azért ne higgyétek, hogy csak feküdtünk a napon és vakartuk a hasunkat; egyfolytában Mátét hajkurásztuk. A kis kópé állandóan elcsavargott. Amikor meg nem, akkor a medencében pancsolt, a barátaival biciklizett, a játszótéren ugrabugrált, pelikánokat nézett (az etetésre nem jelentek meg a pelikánok), megtanult frizbizni, meg hasonlók.



A kilenc nap úgy elszállt, mint a pinty. Mielőtt elhagytuk volna a kempinget gyorsan bejelentkeztünk jövő ilyenkorra.

Utazni Ausztráliában? Viccelsz?

Na ezt a napot szívesen kihagytam volna a nyaralásból. A google maps szerint, 5 óra alatt le lehet vezetni ezt a 340 km-t. Nekünk 10 és fél órába tellett 1 óra pihenővel.


View Larger Map

Az történt ugyanis, ami minden turnusváltásnál történik iskolai szünet alatt. Mindenki egyszerre akart hazamenni. Itt Ausztráliában nem csinálnak elkerülő utakat a kissebb falvak mellé. Szerény véleményem szerint azért mert 1. kevesebb falu van, 2. minden faluban kiépült az átmenő forgalmat ellátó szolgáltató ipar. Ennek eredményeképpen minden falu előtt kialakul egy pár kilóméteres kocsisor.

Állatos ez a nyaralás

Máté nem kegyelmezett; a szokott időben - reggel 7.35-kor - az arcomba mosolygott úgy kért: "Apaaa, ébredj fel!"

Hogy lakotársaink még lazíthassanak egy kicsit, gyorsan összepakoltunk és meg sem álltunk a közeli állatkertig. Etettünk ott aztán Sumátrai tigrist, afrikai fehér oroszlánt, sőt még a Mikulás szarvasainak is jutott pár falat.

Akkor vettük észre, hogy valami nem stimmel mikor az állatkert összes állata árnyékba húzódva pihegett, üresen hagyva a kifutókat. Hamar rájöttünk, hogy a hőmérséklet nem stimmel. Az autóba menekülve konstatáltuk, hogy odakint bizony 40 fok fölötti nyár tombol.

A déli pihenő után, újult erővel indultunk neki, ezúttal rodeózni. Jobban mondva csak nézni. Nekem a rodeó eddig csak a bikalovaglásból állt, de rá kellett jönnöm, hogy ennél sokkal többről van szó. Volt ott minden, mint a bucsuban; körhinta, ugrálókastély, lacikonyha, meg persze borjak, bikák és lovak. Előbbit befogták, utóbbiakat meglovagolták. Volt mikor csak a pusztán fentmaradás volt a cél volt azonban mikor rallyzni kellett a pacik hátán. Sajnos Mátét nem kötötte le ez a program annyira, amennyire én szerettem volna ezért aztán a gyerekek bemutatója után el is jöttünk.