Yamba

Bizony bizony, újra útra keltünk. Ezúttal a mesés északra irányítottuk tekintetünk. Sikerült a Queenslandi árvízhez talán legközelebb eső kempingben helyet foglalnunk. Igazából az indulás előtt még nagy telefonálásokat folytattunk a kempinggel és a helyi szervekkel, hogy egyáltalán megközelíthetőek-e közúton. Szerencsére az indulás előtti napon minden útzárat feloldottak.

Hajnali négykor indultunk abban reménykedve, hogy Máté majd könnyen visszaalszik a kocsiban. Hát nem egészen így történt. Az indulás után egy órával elaludt, de csupán egy órára. A fennmaradó részben úgy szórakoztattuk, ahogy tudtuk; könyvet nézegettünk, beszélgettünk, énekeltünk. Ez utóbbiban nekem kicsit a lelkembe taposott a betyár, mert rendszeresen az anyukája hangját értékelte nagyobbra. Pedig én sokkal lelkesebben (értsd hangosabban) énekeltem.

Az út hosszú volt; két félórás megállóval és egy kis kitérővel, délután kettőre már ott is voltunk. Még fel sem állítottuk a sátrat mikor Mátét megfenyegette egy a sátrak között bóklászó iguána. Szerencsére a felnőttekkel nem mert kikezdeni és sikeresen megfutamítottuk.

Itt Ausztráliában a sátrazás egy külön tudomány. Nem csak sátrat visznek az emberek, hanem egy komplett háztartást hűtővel, gáztűzhellyel és a többi. A tudomány abból áll, hogy mindezt hogyan pakolják be a kocsiba. Mi nagyon kezdők voltunk, csak a sátrat vittük. Az első trópusi esőnél be is áztunk rendesen.

A kemping nagyon rendezett és jól felszerelt volt, teljesen gyerekközponttú. Az első négy nap úgy elrepült, hogy észre sem vettük. Még csak a kempingből sem mentünk ki. Azért ne higgyétek, hogy csak feküdtünk a napon és vakartuk a hasunkat; egyfolytában Mátét hajkurásztuk. A kis kópé állandóan elcsavargott. Amikor meg nem, akkor a medencében pancsolt, a barátaival biciklizett, a játszótéren ugrabugrált, pelikánokat nézett (az etetésre nem jelentek meg a pelikánok), megtanult frizbizni, meg hasonlók.



A kilenc nap úgy elszállt, mint a pinty. Mielőtt elhagytuk volna a kempinget gyorsan bejelentkeztünk jövő ilyenkorra.