Az év leghosszabb napja

A reggeli sátorbontás után meglátogattuk a helyi cseppkőbarlangot. Sötét, hideg, nedves. Semmi extra.

Még több kép.

Délután bevezettünk Hobartba. Találtunk egy jó kis éttermet a kikötőben. Életem legjobb Fish & Chips-ét ettem ott. Duplázva. A teraszon üldögélve, borozgatva vártuk meg, hogy eljöjjön az éjfél. Jó kis tüzijátékot kaptunk.

Még több kép.

Gondoltuk a közeli domb tetején, hálózsákjaink mélyén szundítunk egyet a gép indulásáig. Meg is tettük volna, ha a szél nem fújt volna olyan veszettül. Sokat nem kellett fagyoskodjunk, mert a gépünk hajnali 6-kor indult.

Birka szálloda

A mai napról nincs sok mondani valóm. Hobartot is érintve átszeltük fél Tasmániát észak-déli irányba. A haladást lassította, hogy úton útfélen meg kellett állnunk egy kis gyümölcsöt venni. Sydney-ben általában nagyon drága a cseresznye, málna, szeder és hasonló ínyencségek. Itt viszont ... Nyami.

Azt hittem a Melbourne-i szállonk tulajdonosánál szerényebb fantáziával megáldott ember nem létezik. Ő Ritz for Backpackers (Ritz hátizsákosoknak) nevezte a szállodáját. Az a jóember, akinek a juhsajtjából ízelítőt hoztunk viszont az istállóját nevezte Birka Hilton-nak.

Még több kép.

Másnaposok

Az estét sikerült a St Clair tó partján töltenünk. Másnap nem kellett sokat sétálnunk, hogy felüljünk a közelből induló kis hajóra, ami felvitt minket a tó északi végébe. Visszasétálni 6 órát vett volna igénybe. Négyesünkből sajnos négy ellenszavazatot kapott azon ötletem, hogy próbáljuk meg.

Még több kép.

Egyébként a tó mellet volt szerencsénk megnézni az Overland Track (Felvidéki csapás) utolsó szakaszát. Ez olyan volt, mintha meseerdőbe csöppentünk volna. Krisztián és Emese ezt a túrát járta be. Majd 1 teljes hétig meneteltek a hegyek között. Most már értem miért.

Mikor megkérdeztem vezetőnktől, hogyan cipel magával valaki 1 hét vizet és élelmet a túrára, teljesen hitetlenkedve kérdezte: "Miért vinne vizet? A patakok nem adnak elég vizet?" És valóban, a megannyi patak olyan tiszta, hogy az ember minden aggodalom nélkül kortyolhat belőle. Még az olyan városi patkányok is, mint én.

A nap második felében kocsival átvágtunk a nemzeti parkon keresztbe. Útközben meg meg álltunk pár perces sétákra, csak hogy az izmaink el ne gémberedjenek.

Még több kép.

Bal, jobb, bal, jobb, mennek a ... túrázók

Reggel gyorsan áthúztunk a Cradle Mountain (hegység) és a Franklin-Gordon nemzeti parkok határán lévő St. Clair tóhoz. A tó lábánál lévő turista központban azt tanácsolták, hogy 2 túra közül válasszunk. Az egyik 7 órát vesz igénybe tapasztalt túrázóknak, míg a másik csupán 4 órát még egy kevésbe fitt gyaloglónak is. Tippelhettek, mi mit gondoltunk, melyik csoportba tartozunk.

A csapás a közeli Mt Rufus csúcsára vezetett. Összesen 18.5 Km, 680 m szintemelkedéssel. Az a csodálatos a dologban, hogy szinte minden 3 Km-ben teljesen megváltozott a táj jellege. Szóval unalmasnak egyáltalán nem volt mondható.

Még több kép.

Mondjuk ez utóbbiba Bea is besegített egy picit. Történt, hogy az egyik kanyar után Zsuzsu, aki legelöl menetelt éppen, izgatottan kezdett mutogatni elénk. "Kígyó." mondta. És valóban, alig 10m-re tőlünk, a kiépíett csapás deszkáin ott sütkérezett egy - valószínüleg - Tiger Snake (Tigris kígyó).

Mikor meglátott minket, gyorsan behúzódott a csapás deszkái alá, közé. Amit nem tudott, hogy mi pont arra akarunk menni. Halált megvető bátorsággal mozdulatlanul várta ki, amíg hárman elhaladtunk közvetlenül a feje felett.

Bea kicsit habozott; nem hitte el, hogy van ott egy kígyó aztán meg azt, hogy mi ilyen nyugodtan sétáltunk át felette. 1 m-re megközelítette a helyet ahol a kis aranyos rejtőzött, mély levegőt vett és a nagy lépésre koncentrált mikor a kígyó hirtelen kiugrott a rejtekéből. Mindannyian meglepődtünk kicsit a dolgon, kivéve Bea. A kígyó farka még el sem tűnt a közeli bokrok alatt mikor ő már vagy 15 m-rel odépp sikoltozott torka szakadtából: "Ezt nem hiszem el!", "Hogy lehettek ilyen h.lyék?", "Én itt tovább nem megyek!", ...

Hát eltartott pár perc együttes győzködést mire megértette, hogy nincs más út lefelé, hacsak nem a bozóton, a kígyó jelenlegi tartózkodási helyén át.

Két dolog szomorított el csupán:
- Nem sikerült wombat-nak csak a nyomait látnunk.
- Egyéni gyaloglás limitem 6 óránál húzható meg. Elég ciki, hogy erre egy 7 órás túra közben döbbentem rá.

Ha víz, hát legyen víz

A Freycinet félsziget lábánál ért minket a reggel. Elég borús hangulatban. Semmi kedvünk nem volt séta közben elázni. Ezért, bár a képekből nem derül ki egyelőre (Marci, hivasd már elő a képeket!), úgy döntöttünk kajakozunk egy kicsit. A vezetőnknek leesett az álla mikor megtudta, hogy 3 vérprofival és egy jól edzett feleséggel kell együtt lapátolnia. Izzadt is rendesen.

Beáék erőltették, hogy versenyezzünk. Nekem nem nagyon fűlött hozzá a fogam aztán támadt egy mentőötletem: észrevétlenül felhajtottam a kormánylapátjukat. A nagy kajakosok hirtelen mentek minden irányba, mi pedig szépen ellapátoltunk mellettük a cél felé.

Délután a Wineglass (borospohár) öböl kilátójához túráztunk. Zsuzsu leszegett fejjel lépegetett felfelé a lejtőn mikor egy ismeretlen hang odaszólt neki: "Siess már, w..zeg!". Igen, jól sejtitek, magyarul beszélő friss Ausztrál barátainkba botlottunk megint.

Még több kép.

Este még gyorsan elhajtottunk, Ross városába, ahol megköszöntöttük Beát szülinapja alkalmából. Kicsit beesteledett, meg kedvünk sem volt sátrat verni, úgyhogy megálltunk egy motelnél. Mondtuk: "Szoba kéne 4 főre." Mondták: "2 szoba, darabja $100". Marci mondta: "Sok". Mondták: "Akkor legyen $80". Marci: "Nincs más?" "Van egy 6 fős házikó $150-ért reggelivel." Marci: "Nem kell reggeli." "$120?" "Ok." Mikor átvettük a szobát Marci átnyújott egy százast a hölgynek és megkérdezte: "Ugye jó lesz így?". Mire a válasz: "Na jó.". Innentől kezdve mindig Marci alkudott.

Méghogy az ördög nem alszik!

Az éjszakát Fortescue Bay-ben töltöttük. Ez volt a leghidegebb az egész hét során. Alig vártuk, hogy reggel gondosan felmelegített kis tasakos levesünket felhörpinthessük. Sajnos a kemping gáztűzhelyünk más véleményen volt. Mivel sikerült alkohol alapú üzemanyagot vennem alig tudtunk életet lehelni belé. Pedig Zsuzsu is meg én is próbálkoztunk ezerrel.

Még több kép.

Már dél felé járt az idő mire sikerült elindulnunk első nagyobb sétánkra. Olyan szerencsénk volt, hogy 2 tojásrakó tüskéshátúval is sikerül összeakadnunk. A tapsifüles most nem volt egyikkel sem. Addig mentünk mendegéltünk keletre, amíg a föld le nem szakadt a lábunk alatt.

Még több kép.

Az ördög, legalábbis Tasmániában, igenis, hogy alszik. Legalább ennyit tanultunk a helyi állatkertben tett rövid látogatásunk alatt. Na meg azt, hogy Bea nem nagyon bízik a papagájokban. ;)

Még több kép.

Indulás de okosan

Ma megérkeztünk Hobart repterére. Autóbérlés során kiderült, nem nagyon érdemes bemennünk a fővárosba, mert ezen a napon semmi sincs nyitva. Mondjuk ezt már jól megtanultuk tavaly ilyenkor. :) Szerencsére a barátaink semmit nem hagytak a véletlenre; egyiküktől egy 4 személyes, teljes napi szárazélelem csomagot másikuktól pedig egy piknik táskát kaptunk előző nap, Karácsonyra.

Rövid ismerkedés a kocsival és már hasítottunk is délre. Az idő pont olyan volt, mint amire számítottunk; borús és napos periódusok váltották egymást sűrűn. Pár 10 Km után már kint is voltunk a sziget keleti partján. Ebből is látszik, hogy Tasmánia a valóságban sem sokkal nagyobb, mint a térképen.

Mint utólag kiderült ez a hely a szökött rabok körében is nagyon népszerű volt ezért felállítottak egy sor vérebet, akik között csak a legügyesebbek tudtak elillanni észrevétlenül. Szemmel láthatólag Zsuzsu nem járt volna sikerrel.

Még több kép.

A nap célállomása Port Arthur, ami 2 dologról híres: a malomból átalakíott fegyenctelepről, ami 20 éven belül porrá égett (nem lennék meglepve, ha kiderülne, hogy a bentlakók keze is benne volt a dologban) és arról, hogy 96-ban itt került sor Ausztrália történetének egyetlen (eddigi) mészárlására.

Még több kép.

Este, mielőtt még szállást kerestünk volna, felmentünk a közeli kilátóhoz. Összetalálkoztunk két kedves Ausztrállal, akik nagyon megörültek, mikor halloták, hogy magyarok vagyunk. Aztán hirtelen elkezdtek magyar szavakat vagdosni a fejünkhöz. Kiderült, hogy Pesten éltek 2 évig, nemrégiben költöztek vissza és imadtak Pesten élni. Kicsi a világ, mi?

Wii box nap

Brian és Sandra meghívtak minket új otthonukba egy reggeli erejéig. A reggeli végén Brian hatalmas hibát követett el: megkérdezte játszottunk e már valaha Wii-vel és, ha nem, van e kedvünk kipróbálni.

Asszem az alábbi videókból mindenkinek egyértelmű, hogy miként válaszoltunk. Hatalmas csatákat vívtunk átvitt és szó szoros értelemben is egymással a nap folyamán. A boxmeccs után rólam egyszerűen patakokban folyt a víz (de nyertem). Összesítésben Zsuzsu mindenkit alázott a Wii-n, bár Brian-t néha megsegítette a hazai pálya.

Foci Citect Kupa

Kemény 1 év rendszeres gyakorlás után, a főnökség úgy gondolta ideje komolyra fordítani a szót és letesztelni a csapat foci tudását. Ezért aztán meghírdették a kupát (persze csak erkölcsi kupáról van szó, nem kaptunk semmi féle kézzel fogható drága virágvázát).

Még több kép.

Én 2 kategóriaban is nagy elismerést vívtam ki: a leghosszabb nyelv és a leghajlítottabb testtartás. Hihhetetlen, de ez mind része a focinak.

Évadnyitó Babos Gulyás

Attila barátunk 2 dolgot szeret igazán. ... meg a hasát. Már alig várta, hogy kissé felmelegedjen az idő és mehessünk ismét bográcsozni a kedvenc helyünkre a Manly Dam mellé. A hétvégén elérkezettnek láttuk az időt és egy kellemes napot töltött a magyar közösség kemény magja együtt a parton. Kicsit úsztunk, sokat ettünk és - többek között én is - nagyon leégtünk. Jó volt. Köszi Ati.

Még több kép.